Ez is eljött: az utolsó nap. Ebben az évben elég sok változás történt. Sorrendben haladva: vegetáriánus lettem, a kisfiam betöltötte a 2 évet és bölcsibe ment, én pedig elkezdtem dolgozni egy először nagyon szupernek tűnő munkahelyen, amiről kiderült, hogy az egész csak egy színjáték és a háttérben nagyon sok csúnya dolog történik, így váltottam egy másik helyre, ahol a kicsi betegsége miatt eddig mindössze pár napot dolgoztam. Az új munkahely előnye, hogy a kollégák szuperek. Összetartóak és ez sok mindenért kárpótol. Sajnos messzebb van, a főnökséget pedig még nem ismerem eléggé, de pozitívan állok a dolgokhoz.
A hétvégén az volt a téma a családban, hogy miről is szól az életünk: a munkáról, vagy a munka utáni kikapcsolódásról és hogy csak úgy érdemes dolgozni, hogy kiteszed a szíved, lelked. Szerintem ez nagyon érdekes kérdés. Elég sok munkahelyem volt eddig, mert az egyetem mellett is elvállaltam mindenfélét, de mindössze egyről mondhatom el, hogy minden nap úgy mentem dolgozni, hogy lepkék voltak a gyomromban a boldogságtól. Most szeptemberben úgy gondoltam, hogy újra rátaláltam álmaim állására, mert kreatívnak és érdekesnek tűnt és mindent beleadtam, mindaddig, amíg ki nem derült, hogy ez a kolléganőmet zavarja és a hátam mögött "jelentget" a főnöknek és iszonyat alantas módon kibeszél. (Utólag megértem őt: más generáció, neki valójában nincs is meg a szükséges végzettsége, így féltette az állását, pedig mivel a főnök jó barátja, ez egy picit alaptalan). A fizetés pedig annyira kiábrándító volt, hogy már csak nevettem rajta.
Most ugyanaz a munkám, de mennyire más egy olyan kollégával, aki értékeli az igyekezetemet és aki boldog, hogy végre lelkes munkatársra akadt.
Újévi fogadalmam, hogy szeretném meghálálni kolléganőm bizalmát, amellyel kiállt mellettem. Sajnos a kisfiam sokszor betegeskedik a bölcsi miatt, és mivel nincs segítségünk, nekem kell táppénzre mennem vele...és ez nem könnyű,egyáltalán nem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése